Kép és mítosz. A mitológia esztétikája

2015-10-28 / Dr. Gyenge Zoltán

A művészet születése

2014-01-19 / Dr. Gyenge Zoltán

Teljes publikáció az MTMT honlapján

2013-02-08 / Dr. Gyenge Zoltán

Szegedi Tudományegyetem, Filozófia Tanszék

2013-02-17 / Dr. Gyenge Zoltán

F.W.J. Schelling: Filozófia és vallás

F.W.J. Schelling: Filozófia és vallás

Ha belegondolunk, nálunk a művelt közönség is meglehetősen keveset tud a német idealizmusnak arról az alakjáról, aki igen fontos szerepet játszott mind magában a 18. század utolsó felében zajló szellemi folyamatokban, mind a német romantika születésében, és nem utolsósorban a filozófia megújításában: Friedrich Wilhelm Joseph Schellingről.  

A vele közvetlenül nem foglalkozó érdeklődő számára ő a német idealizmus utolsó képviselője, akit a Kant, Fichte, Hegel-hármas után szokás említeni. Utolsó képviselője, hiszen Hegel 1831-ben bekövetkezett halálát 23 évvel élte túl. A kifinomultabbak azt is tudni vélik, hogy zseniként indult: 1775-ben született Leonbergben (ma hiába keresnénk a térképen: Stuttgart egyik városrésze lett), 1785-ben felveszik a nürtingeni iskolába, azonban elemi iskolai pályafutása meglehetősen gyorsan lezárul azon egyszerű oknál fogva, hogy tizenkét éves kora előtt „kiteszik” azzal, hogy elsajátította a teljes tananyagot, nincs neki többé mit tanítani. Latin nyelven írt verseket, elsajátította az antik nyelveket: tud görögül, héberül, arabul, és természetesen más európai nyelveken. A tübingeni egyetemre 1790-ben veszik fel, azaz 15 éves, amikor beiratkozik, jóllehet felkészültsége alapján már akár előbb is megtehette volna. 1798-ban Goethe közbenjárásának köszönhetően meghívást kap a Jénai Egyetemre, mindössze 23 éves, és már professzor. Életpályáját tekintve ez olyan, mint egy üstökösé, vagy akire azt mondják, hogy „neki csak megszületni volt nehéz”. Jóllehet ez a pálya nem teljesen egyenes, és nem minden gond, keserűség nélküli. 

Fordította: Gyenge Zoltán / Weiss János 

Szerkesztő: Gyenge Zoltán

 

Bővebben...

Schelling: Szabadságirat /Freiheitsschrift

Schelling: Szabadságirat /Freiheitsschrift

Az egyik legfontosabb kérdés, amely szorosan egybefonódik a rendszer problematikájával: a szabadság és annak az emberi és isteni világ-egészhez való viszonya. Schelling több okból 1809-ben látja elérkezettnek az időt, hogy erről egy sok mindent tisztázó értekezést bocsásson a közönség elé.

A Filozófiai vizsgálódások az emberi szabadság lényegéről és az azzal összefüggő tárgyakról (Philosophische Untersuchungen über das Wesen der menschlichen Freiheit und damit zusammenhängende Gegenstände) hosszú című, de nem túl hosszú, de annál meghatározóbb írás így éppen kétszáz éve jelent meg, és az akkor már ismert és elismert Friedrich Wilhelm Joseph Schelling szinte utolsó, életében megjelent műve volt.

A legismertebb kommentátora ennek az írásnak nem kisebb személyiség, mint Martin Heidegger. Heideggert saját bevallása szerint Schelling filozófiájából éppen ez a mű ragadta meg leginkább. Könyvet is írt róla, ez a híres Schellings Abhandlung »Über das Wesen der menschlichen Freiheit«

Mi a szabadság? A schellingi mű talán ad némi kapaszkodót ahhoz hogy megértsük, hogy miért függ össze az emberi szabadság az isteni szabadság lényegével egy szekularizált világban, ahol az egyik utolsó tapasztalatunk az volt, hogy „Isten halott.” 

 Fordította: Gyenge Zoltán / Boros Gábor

Szerkesztette: Gyenge Zoltán

 

 

Bővebben...

A szépség akarata

A szépség akarata

"A borító és a bevezetés szövege eligazít, honnét ezek az írások, miért ez a szereposztás. Az akarat című tudományos konferencia “termékei”, gondolati erőterük közös, a filozófia alapkérdései közül foglalkoznak néhánnyal, főleg az akarattal, nyilvánvalóan, és mindezt a festészet, a képek sugárzásában teszik, átgondolva, átérezve, de érdemben nem kommentálva, nem ismertetve csupán a művészeti alkotásokat. “A klpeket beszéltetik” az esszéista-filozofikusok, így a Kiadó, s a festők listája eleve igen beszédes. Raffaello, Rembrandt, Blake, Rousseau, Carracci, Poussin, Lenbach. Gazdagon illusztrált kötet, szellősen tagolt szerkezet, a lábjegyzetek és “plussz tudnivalók” szemléletesen kis halványra szinezett “téglalapokban” állnak számos oldal sarkában. A szerkesztők úgy vélik, “történelmük szavaktól sújtott civilizációjában… a gondolkodás szerkezete és a képek érzékletessége közötti párbeszéd elengedhetetlenül jót tesz a világ filozófiai fényű leírásának, hozzájárul a valóság hiteles megragadásához.” Mivel a szerzők nem képleteket közölnek végül sem, de nagyon is érzékletes valójában mutatják be – szavakkal – az érzéki valót, mely a képek lényege, titkok ösvényeit járják világos úti vezetőkként, s ezt neveztem én így: Titokjárás.(...)

A szenvedély akarata – Izsák története – az egyik legaktuálisabb etikai kérdést boncolja. Van-e olyan magasabb elv, mely az emberiesség természeti parancsát legalábbis átmenetileg felfüggesztheti? Izgalmas és szabadságot sugalló örök tétel az, hogy az emberi élet megismételhetetlen. Ez felfokozza a legapróbb döntések jelentését is, “kiélezi” az igazság, a helyesség, a célok kérdéseit, ráadásul több történetben előadva a szerző, Gyenge Zoltán többletizgalmat is biztosít. Mivel filozófusokról van szó, akik ismereteik szerteágazó gazdagsága révén “tucatjával” adják az igen eleven (bár örökérvényű”) igazságokat, hadd zárjam azzal: még fontosabb, hogy elsősorban kérdezni tanítanak, és a Kiadó is eléri szándékát, dinamizmusában mutatja be az életet… vagyis amelyik a művészetektől elválaszthatatna, ó, bár így lenne, azt. Íme…

 A Képfilozófiák sorozat újabb egészen kiváló darabja! És szép."

 Tandori Dezső

Bővebben...

Pszeudo Kierkegaard: A megfordult világ, közreadja: Gyenge Zoltán

Pszeudo Kierkegaard: A megfordult világ, közreadja: Gyenge Zoltán

Han van Meegeren nem egyszerűen hamisította a zseniális holland festőt Johannes Vermeert, hanem annál többet tett: új kontextust teremtett. Mivel sokan úgy vélték, hogy a 17. században élt Vermeernek talán volt egy itáliai festői korszaka, amelyre Caravaggio művészete nyomta rá hatását, és mit tagadjuk, a Krisztus Mária és Márta házában című képe ezt a vélekedést alá is támasztotta, Meegeren nem tett mást, mint festett Vermeernek egy itáliai korszakot. Ami persze nem volt. 

A hamisítás tényét senki sem vette észre. Jelentős múzeumok vásároltak be az ál-Vermeerből, sőt Hollandia megszállása után még a nácik is loptak belőle. Meegerent éppen ez buktatta le. Talán soha vagy legalábbis sokáig ki sem derül az eset, ha Meegerent 1945-ben nem állítják bíróság elé azzal, hogy Vermeer képeket játszott Göring és társai kezére. Meegeren eleinte hallgatott, majd a fogságban megtört és elismerte, hogy a képeket ő készítette. Nem hittek neki. A börtönben meg kellett mutatnia, hogy képes teljesen Vermeer stílusában festeni, de ami megdöbbentő, hogy a beismerő vallomás után még mindig sokan kételkedtek abban, hogy ő egyes képek szerzője és nem a holland mester. Kételkednek ma is. Mert Meegeren nem egyszerűen hamisított, hanem kontextust teremtett.

Jelen mű egy talált kézirat. Vagy nem. Kierkegaard a szerzője. Vagy nem. Döntse el ki-ki maga. Ne tűnjék szerénytelenségnek, ám mivel a személyes érintettségem a megtalálás körülményeit illetően nem csekély, és bár jól tudom, hogy véleményem sem nagyon fontos, azért mégis elmondom, hogy a magam részéről tulajdonképpen lényegtelennek tartom, ki a szerző. Mert a szerző maga a mű. A név – legyünk hűek Kierkegaard szelleméhez – csupán véletlenszerűség. A könyv szerzője így fogalmaz: „Mert mi egy név? Semmi. Bárcsak megszabadulhatnék tőle! A saját név csak arra jó, hogy emlékeket ébresszen valakiben, mintha az egész létezés, úgy tűnik, semmi egyebet nem tartalmazna, mint a múltbe¬livel való hiábavaló játszadozást. Egyszer a helyi hirdetőben a következőt olvastam: „tizenhat rőf tartós fekete selyemszövet érdekmúlás miatt eladó”. Va¬jon mi volt az eredeti rendeltetése, talán gyászruhának készült? Miért nem hirdethetem meg ugyanígy a nevemet érdekmúlás miatt az újságban eladásra?” 

De a szerző maga a mű. Mindegy hát ki a szerző. Fogadják ezért kritikusan, egyben elnézően ezeket a sorokat. Én szeretnék – a könyvek terén is – megmaradni a becsület útján.

 

 

 

Bővebben...

Zarathustra és Viktor Eremita

Zarathustra és Viktor Eremita

 

Nietzsche és Kierkegaard. A XIX. század két érdekes, rejtélyes és teljesen szabálytalan alakja. Nem ismerték egymást, ami persze nem véletlen. Kierkegaard – aki 1855-ben halt meg – nem is sok mindent ismerhetett volna, az akkor még gyerek Nietzschéből. Nietzsche – aki 45 évvel éli túl a dán filozófust – persze talán megtudhatott volna róla valamit. Elvileg. Gyakorlatilag ez szinte kizárt. Kierkegaard gondolatai a dán nyelvbe voltak bezárva, és csak a XX. század elejére válnak az északi tájakon kívül is ismertté. De a gondolatok hasonlósága ennek ellenére döbbenetes. Sokan sokféleképpen elemezték is a nietzschei és kierkegaard-i filozófia egymáshoz való viszonyát, ez a könyv ugyanígy erre tesz kísérletet, abban a biztos tudatban, hogy ez a két filozófus, Nietzsche és Kierkegaard kikerülhetetlen mindazok számára, akikben létezik még igényesség önmagukkal szemben, és akik szellemi értelemben adnak valamit magukra.

Gyenge Zoltán: Zarathustra és Viktor Eremita. Veszprém: HTA, 2006. pp.217.

Bővebben...

Az egzisztencia évszázada

Az egzisztencia évszázada

Ez a kötet kísérlet. Kísérlet, azaz inkább egy kísérlet dokumentálása, amelynek anyagát az elmúlt és idei év, részben még nem publikált írásai jelentik. Nem is akar egységes könyv lenni. Ugyanakkor olyan írások kaptak helyt benne, amelyek valahogy egybetartanak, valamilyen egységes hangot próbálnak ki, persze több-kevesebb sikerrel. „Experimentális kísérlet” – azaz kísérlet a kísérletezésre, egyfajta kihívás, vagy inkább megfelelés, szánalmas próbálkozás akkor, amikor az írás és olvasás helye és szerepe egyre bizonytalanabb, amikor a kultúrát inkább csak ergonómiai értelemben használják, amikor az információ áradatban lassan-lassan eltűnik a szó. Kérdezzük, nem tudjuk: hogyan kellene olvasni, hogy a megértés minél biztosabb legyen, hogy a biztos ne csak magamutogatásnak látsszék, hogy a bizonytalan ne legyen szidalomszó, vagy szégyellni való gondolati hiátus, amelyet aztán megpróbálunk magabiztosan egy-egy szórvány életű, divatosnak látszó irányzat palástja mögé rejteni. 

Az itt közölt írások szövegekben feltűnő alakok, barátok és ellenségek, akiket lehet szeretni, de ugyanígy lehet nem szeretni. Gyűlölni is lehet, de az inkább a végtelen emberi gyengeség jele, hisz a gyűlölet azt minősíti elsősorban, aki gyűlöl, és nem azt, akit gyűlölnek. Ha jól belegondolunk sok más emberi érzelemre nézve is igaz lehet. Higgyünk Senecának! Főként akkor, amikor az a sztoikus nyugalom semmivé foszlott, amivel a világ külső impasszibilis közönyét ki lehetett zárni. Amikor az ide-oda cikázás közepette az is semmivé foszlik, ami eddig biztos pontnak látszott. Amikor már semmi sem látszik biztosnak. Amikor már semmi sincs. Amikor már a semmi van.

Az gondolatok néha önálló életre kelnek. Az írásban talált élvezet eltűnik, helyette sokszor egy permanens kínlódás érződik, amiben egy-egy támasztékot kell keresnünk. Kierkegaard, Nietzsche, Schelling, Hegel vagy Jacobi, de ugyanígy Hölderlin, Novalis – csak hogy a leggyakrabban a szövegekben előforduló neveket említsem – olyan pontokat jelölnek, amelyek bevallottan egyfajta olyan sort képeznek, ahol a mérték hasonlónak látszik, ahol a világ egészben eltűnő egyes ember még valamilyen lényegi tényezőt akar jelenteni még akkor is, ha ezek a sort képező monaszok (vö. Leibniz: minden „monas” egyben az „universum” kicsiny mása) egymás mellé állítása teljesen öntörvényűnek látszik. Ahol egyáltalán van mérték. A szöveg ugyanakkor maga is öntörvényű annyiban, amennyiben önálló életre képes, önállóan él, lélegzik, táplálkozik, néha az olvasó vérét szívja, néha táplálék nélkül is elél, néha mindent, olykor semmit sem kíván magának. 

A szöveg egyszerre „én”, és egyszerre „más”. Szegény Gorgiasz, mennyire igaza volt a megértéssel és meg nem értéssel kapcsolatban! Ezek a szövegek támasztékot jelentenek egymás számára. Négy, egymástól jól elkülöníthető formában: a személyes vonatkozások kiegészítik a még személyesebbeket. Szólni akarnak néhány filozófus kapcsán (Schelling, Kierkegaard, Nietzsche) a gondolkodás értelméről, szólni akarnak magáról a filozófiáról és a megszólalás értelméről, ill.  annak helyéről és realitásáról abban a világban, amely hol jobban, hol kevéssé érdeklődik ezek után; és végül két személyes élményről (amihez senkinek semmi köze!), két olyan személy kapcsán, akiknek bevallottan döntő hatásuk volt, a fent említett filozófusok és költők mellett, a szövegek értelmi szerzőjére. A kierkegaard-i „Utóhang” pedig egy olyan lezárást jelent, amely legalább annyira megelőlegezés, vagy ígéret arra, hogy ez a folyamat soha le nem zárható, hiszen korunk számos „aktuális” vagy „divatos” eszmekísérletei mellett az olyan avitt, letűnt kérdések, mint az egzisztencia, és annak helye az őt körülvevő külsőben továbbra is érdekes marad.

 Mert az egzisztencia évszázada – legyen bár a nevét magába involváló „izmus” XX. századi jelenség – igazán a XIX. század volt, még akkor is, ha magát ezt a kifejezést (talán Schellinget és Kierkegaard-t kivéve) csak szórványosan használta.

 Gyenge Zoltán: Az egzisztencializmus évszázada, Veszprém: HTA, 2001.pp.204.

Bővebben...

Schelling

Schelling

 

 Tartalom

Előszó 

I. Könyv

Bevezetés. A személyiség születése

I. Fejezet. Az én filozófiája – Kant, Fichte és a romantika 

II. Fejezet. A természet filozófiája – anyag. élet, lélek

III. Fejezet. A transzcendentális filozófia – intellektuális-,

produktív- és esztétikai szemlélet 

IV. Fejezet. A szabadság filozófiája – Böhme, Jacobi, Schelling 

V. Fejezet.  Az ember filozófiája – őrület, betegség, egzisztencia

II. Könyv

I. Fejezt. A Welalter korszak – isteni és emberi idő

II. Fejezet. A művészet filozófiája

III. Fejezet. A mitológia filozófiája

IV. Fejezet. A kinyilatkoztatás filozófiája 

Utolsó konklúzió

Appendix. A német idealizmus legrégebbi rendszerprogramja (fordítás)

F.W.J. Schelling művei .

Irodalom 

 

Bővebben...

Kierkegaard élete és filozófiája

Kierkegaard élete és filozófiája

Sokszor, amikor egy filozófus életművével foglalkozunk, magának a filozófusnak mint személynek, személyiségnek a megértése háttérben marad. Számos gondolkodó esetében ez talán rendjén is van, hiszen - legyünk őszinték - általában nincs is unalmasabb, mint a filozófus élete. Ezt tudva a vele foglalkozó tudósfajta nem is foglalkozik vele, sürgősen ignorálja, nehogy gondosan felépített prekoncepcióit esetleg összezavarja. 

         Persze ennek számos előnye mellett sok hátránya is van. Ugyanis míg a görögöknél a f†losof„a, a bölcsesség szeretete egy modus vivendi, egy életmód is, később ez már egyre kevésbé lesz igaz. Szókratészre mondják, hogy ő nem csupán művelte a filozófiát, hanem meg is élte azt, sőt gondolkodásának következményeit konzekvensen vállalva, meg is halt e filozófiáért. A bürökpohár ugyanis logikus következménye egy amorális világban élő, a „jót” kutató egyéniség azon bűnének, hogy nyíltan meri vállalni önmagát, nyíltan mer az lenni, aki lenni akar. Ha a Szókratész utáni filozófián végigtekintünk, részben igazat kell adnunk a fentebb említett tudósunknak, hiszen ezt a következetességet ott csak ritkán tudjuk felfedezni. Mintha a filozófia egyre kevésbé lenne életforma, egyre kevésbé követelne teljes személyiséget, amiért is a filozófus személyes élete nem marad más, mint színtelen kuriózum. „Változtasd meg életed” - mondja a költő. Ez a felszólítás a XIX. században még radikálisabb igénnyé válik, a költészet világát tekintve a pozitív irányt is megadja: az élet átpoétizálásának vágyát. Ez a gondolat a század számos gondolkodójánál immár valósággá válik, s így feltűnik annak lehetősége, hogy a filozófus mint személy életét is döntő mértékben átalakítsa.

         Kierkegaard, vagy ahogy már életében is nevezték, a „koppenhágai Szókratész”, voltaképp egész életében nem tesz mást, csak amit antik előképe próbált a saját korában. Kierkegaard ugyanúgy éli filozófiáját, ahogy filozófiája is teljes mértékben áthatja életét, sőt tulajdonképpen nála is igaz, hogy vállalva a gondolat konzekvenciáját, „bele is hal” ebbe a filozófiába. Abba a filozófiába tehát - Kierkegaard-t magát parafrazálva - melyről életünk végén derül csak ki, hogy valóban „halálos” volt, szemben a mindennapiság azon halálosnak tetsző betegségeivel, melyekbe minden látszat ellenére nem lehet belehalni, hiszen nem vet véget az életnek, azon egyszerű okból, hogy sokszor nincs minek véget vetnie. Ez az élet igazi tragikuma és egyben utolsó tanúsága. Számára ez olyan betegség, melyből kigyógyulni lehetetlen.

         Nem tehetjük meg tehát, hogy Kierkegaard filozófiáját illetően ne foglalkoznánk személyével, életével, ne próbálnánk ezt az ízig-vérig korára reflektáltan élő embert, mint embert megérteni, és ezt a meglehetősen szenzitív személyiséget szellemi környezetében elhelyezni. Nem tehetjük meg, hogy Kierkegaard tevékenységét valamely, manapság népszerű fantáziátlan szövegértelmezés prekoncepciójának vetjük alá. Ugyanakkor persze azt sem tehetjük meg, hogy gondolkodását közvetlenül biográfiai adatokból értelmezzük. Ha például ismerjük jegyességének történetét, ebből már tudni véljük, mit jelent a csábítás esztétikai érvénye. De óvatosan kell bánnunk azokkal az értelmezésekkel is, amelyek csak a textusra koncentrálva, pszichológiai, szociológiai vagy akár pedagógiai értelemre szűkítik le a tanait. Hiszen magát Kierkegaard-t is egy sajátos ambiguitás jellemzi, mely nem vár, és nem is enged feltétlen feltárulkozást. Legkevésbé feltétlen megfejtést. Ezért jelen esetben a biográfia, nem puszta élet-leírás, ismertetés, még kevésbe abból táplálkozó megértés, hanem kísérlet a személyiség megszólaltatására, az a szemléleti mód, mely egységben látja – Kierkegaard szemléletének megfelelően – a megszólalást és a megszólalót, az írást és az írót. Bio-gráfia (bio-graf¹) a szó azon értelmében, ahogy a szöveg magát a szerzőt jelenti, azt a szerzőt, akinek életében az írás mindennél fontosabb tevékenységet jelentett. Ezzel együtt minden olyan magyarázat, mely csak egyikre (vagy a szöveg, vagy csak az élettörténet) koncentrál, eleve értelmetlen marad, hacsak nem próbál meg, önnön fantáziátlanságát elrejtve, valami szokatlant, meghökkentőt mondani. 

Bio-gráfia – abban az értelemben is, ahogy az élet magát a művet jelenti. Vagy az élet és én folyamatos egymásba íródását, a megkülönböztetetlen megkülönböztetését. És philo-sophia – abban az értelemben, ahogy a személyben a bölcsesség szeretete olyan kiapadhatatlan forrásra talál, amelyet az emberi élet végessége csak látszólag tud elrekeszteni.

A szöveg maga az élő személy, a vitális személyiség – vagy fordítva. Paul Ricouer-nek feltétlenül igaza van abban, hogy a szövegekkel kell kezdeni, és lehetőleg a szövegtől kell eljutni az életig. De lehet-e ebben az esetben egyáltalán másképp csinálni? Mennyire sekélyes, ha csak az élettörténéseiből utalunk közvetlenül a filozófiájára, ahogy például számos esetben előfordul. Értelmetlenség.  A biográfia nálam a „szövegben” „élő”, pontosabban a szövegben megszülető személyt jelenti, azaz nemcsak a szöveget és nemcsak a személyt. Hiszen senkinek sem játszott oly nagy szerepet az életében az írás, a toll, az íróállvány, a papír, a tinta stb., mint Kierkegaard életében. A filozófiai zseni és a grafomán jól megfért egymással. Hiszen nagyjából kb. tizenöt évről van szó és több tucat írásról.(!) Műveiben Kierkegaard maga dolgoz fel olyan eseményeket, történéseket, melyek élete legszemélyesebb dolgaihoz kötődnek, legtitkosabb érzéseit tárva ezzel elénk, azzal együtt, hogy természetesen nem kell mindent készpénznek vennünk. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy gondolkodását nem szabad egységes rendszerként kezelni, mert ahogy  Bruce Kirmmse is megjegyzi: Kierkegaard „nem hagy maga után sem visszaemlékezést, sem önéletrajzot”, bár egész életműve tulajdonképpen önmagáról szól. Ez az igazi „ön-élet-rajz”. Ugyanakkor ezzel egyet jelent filozófiája, és ez teszi életét nyitott könyvvé olvasói számára, s talán ennek is köszönhető az a roppant népszerűség, amelyet műveivel elért olvasói körében, igaz, csak halála után. Hiszen ki gondolná azt, hogy a német idealizmus gondolkodói mögött a személyiséget keresse, az élő egzisztenciát, azt, ami Kierkegaard vagy Nietzsche esetében nem is lehet kérdés. Kierkegaard nem az a szenvedélytelen, hideg fejjel gondolkodó, aki százszor is megfontolja, hogy mit ad és mit nem ad közre magáról. Nem az, aki már életében alakítani kívánja a későbbi korok biográfiáját, és végképp nem az, aki azért, hogy eszméinek megfelelő foglalatot keressen, hajlandó lenne lemondani különböző emberi kapcsolatról. Kierkegaard egy romantika jegyében fogant személyiség, érzései és élete emocionálisan átélt, mondhatnánk klasszikusan romantikus alkat, aki nem tűr semmiféle általánosítást - s ez igaz a filozófia német idealizmus utáni korszakára nézve is. Egy olyan korszakra, amely Szókratész korával abban is hasonlóságot mutat, hogy bár talán tovább él az utókorban, és talán ugyanúgy megvan az utána vágyódás, de nem tér vissza soha többé. 

Ez a könyv ezért bevallottan inkább egy szubjektív utánérzés, értelmezés. Nem kíván mást, mint egy szempontból egy filozófiai szituációt, egy embert láttatni, akinek ha minden gondolatával nem is ért egyet (leginkább egyes hittételeivel, amelyeket főként „épületes” vagy „építő” beszédeiben, illetve konkrétan a keresztény hitről írott írásaiban fogalmaz meg), de mint filozófiailag koherens látásmódot, önmagához közelállónak talál. Mert ahogy Ernst Cassirer egy Kantról szóló munkájában írja: „Hisz bárki nagy gondolkodó életének ábrázolásában a lényegbevágó feladat: végigkövetni, miként forr össze mind szorosabban művével az individualitás, látszólag alámerülve a műben, és miként őrzi meg mégis az individualitás szellemi alapvonásait, melyek épp a műnek köszönhetően tisztázódhatnak és válnak láthatóvá.” Majd nagyon őszintén és tisztességesen hozzáteszi: „Élet és mű teljes és hibátlan kibontakozása, ahogy az a szerencsés nagyoknak megadatik, Kantnak nem jutott osztályrészül.” (Persze Kant helyett szinte bárki mást megnevezhetett volna.)  Kierkegaard-nak ezzel szemben igen, neki élet és mű egybefonódása osztályrészül jutott, ő hát a kevesek közé tartozik, de hogy ettől szerencsésebb lett volna, azt kötve hiszem. 

Ez az írás még nem kíván tehát örökérvényű – elcsépelt kifejezéssel élve – „objektív”, mindenben valósághű (mi az?) értelmezést adni, sőt talán sokszor ezt a helyzetet apropónak használja arra, hogy egyszerűen csak véleményt alkosson, sőt elsődlegesen ezt tegye; diskurzust folytasson, fenntartva magának azt a jogot, hogy esetleg nincs igaza. De talán éppen Kierkegaard szellemétől tér el az, aki nem így akar szólni róla.

 

Bővebben...

Berlini töredék

Berlini töredék

 

A könyv Kierkegaard Schelling előadássorozata alatt  keletkezett írásait tartalmazza. A jegyzetek igen későn, 1962-ben kerültek elő a Koppenhágai Nemzeti Könyvtárból. A híres előadásokra, amelyen a kor számos jelentős alakja vett részt, 1841 őszén került sor Berlinben. Az akkor már idős Schelling éppen tíz évvel Hegel halála után meghirdeti új filozófiai koncepcióját. Kierkegaard lelkesen hallgatja ezeket a gondolatokat,  még azt is feljegyzi magának, hogy ebből fog egy új filozófia megszületni. Ez azonban már rá vár.

A szöveg első magyar megjelenés. Elősegíti annak megértést, hogy a 20. századot alapjaiban meghatározó élet- és egzisztenciál-filozófia nem légüres térben keletkezett. A német idealizmus és a 20. századi modern filozófia között a kapocs Schelling kései filozófiája. A Kierkegaard jegyzetek egyrészt ebbe nyújtanak betekintést, másrészt megmutatják, hogy a később az "egzisztencializmus alapítójának" nevezett dán gondolkodó milyen gondolati alapokra építette saját filozófiáját.

 A könyvet egy Franciaországban megjelent kritika az eddigi legjobb kiadásnak nevezi. A megértést a több, mint hétszáz lábjegyzet segíti.

 

S. Kierkegaard: Berlini töredék. Budapest: Osiris, 2001, fordította, jegyzetek és utószó: Gyenge Zoltán

Bővebben...

Kierkegaard és a német idealizmus

Kierkegaard és a német idealizmus

Ha megfosszátok a művészetet tárgyiasságától, filozófiává lesz, ha a filozófiát tárgyiassággal ruházzátok fel, művészetté válik – írja Schelling. A kérdés, hol a határ, ahol az egyik a másiktól különbözik, és hol van az a pont, ahol a kettő közös? 

A 19. században valami megváltozik a filozófiában – ezt már Schelling is érezte, de Kierkegaard pontosan tudta. A német idealizmus Kanttól Hegelig tartó szakasza az ész mindenhatóságában hisz, a rendszer tökéletességében, amitől a német idealizmus másik kiváló alakja, Schelling a kései filozófiájában egyre jobban eltávolodik. Filozófiájának ezt a korszakát igen későn, csak az 1954-es bad ragazi konferenciát követően kezdik el alaposabban kutatni. De ekkor sem foglalkoznak azzal, hogy mi lehet a kapocs, amely a 18-19. századot meghatározó idealista gondolkodást a későbbi élet- és egzisztenciál-filozófiákkal összeköti?

Ez a könyv éppen erről a nem vizsgált kapcsolatról szól. Ami az idős Schelling filozófiájában és az egzisztencialista gondolkodást megalapozó Kierkegaard-ban közös. Hisz ne felejtsük el, hogy a dán író, filozófus maga is hallgatta Schelling 1841/42-es előadásait. (Magyarul: Berlini töredék, fordította: Gyenge Zoltán) Ezekből az előadásokból kiindulva pedig egy olyan eszmetörténetileg meghatározó gondolkodás indult ki, amely nélkül a 19. század második fele, és az egész 20. század értelmezhetetlen. 

Gyenge Zoltán: Kierkegaard és a német idealizmus. Ictus 1996. pp.229.

Bővebben...