Kép és mítosz. A mitológia esztétikája

2015-10-28 / Dr. Gyenge Zoltán

A művészet születése

2014-01-19 / Dr. Gyenge Zoltán

Teljes publikáció az MTMT honlapján

2013-02-08 / Dr. Gyenge Zoltán

Szegedi Tudományegyetem, Filozófia Tanszék

2013-02-17 / Dr. Gyenge Zoltán

Kierkegaard élete és filozófiája

Sokszor, amikor egy filozófus életművével foglalkozunk, magának a filozófusnak mint személynek, személyiségnek a megértése háttérben marad. Számos gondolkodó esetében ez talán rendjén is van, hiszen - legyünk őszinték - általában nincs is unalmasabb, mint a filozófus élete. Ezt tudva a vele foglalkozó tudósfajta nem is foglalkozik vele, sürgősen ignorálja, nehogy gondosan felépített prekoncepcióit esetleg összezavarja. 

         Persze ennek számos előnye mellett sok hátránya is van. Ugyanis míg a görögöknél a f†losof„a, a bölcsesség szeretete egy modus vivendi, egy életmód is, később ez már egyre kevésbé lesz igaz. Szókratészre mondják, hogy ő nem csupán művelte a filozófiát, hanem meg is élte azt, sőt gondolkodásának következményeit konzekvensen vállalva, meg is halt e filozófiáért. A bürökpohár ugyanis logikus következménye egy amorális világban élő, a „jót” kutató egyéniség azon bűnének, hogy nyíltan meri vállalni önmagát, nyíltan mer az lenni, aki lenni akar. Ha a Szókratész utáni filozófián végigtekintünk, részben igazat kell adnunk a fentebb említett tudósunknak, hiszen ezt a következetességet ott csak ritkán tudjuk felfedezni. Mintha a filozófia egyre kevésbé lenne életforma, egyre kevésbé követelne teljes személyiséget, amiért is a filozófus személyes élete nem marad más, mint színtelen kuriózum. „Változtasd meg életed” - mondja a költő. Ez a felszólítás a XIX. században még radikálisabb igénnyé válik, a költészet világát tekintve a pozitív irányt is megadja: az élet átpoétizálásának vágyát. Ez a gondolat a század számos gondolkodójánál immár valósággá válik, s így feltűnik annak lehetősége, hogy a filozófus mint személy életét is döntő mértékben átalakítsa.

         Kierkegaard, vagy ahogy már életében is nevezték, a „koppenhágai Szókratész”, voltaképp egész életében nem tesz mást, csak amit antik előképe próbált a saját korában. Kierkegaard ugyanúgy éli filozófiáját, ahogy filozófiája is teljes mértékben áthatja életét, sőt tulajdonképpen nála is igaz, hogy vállalva a gondolat konzekvenciáját, „bele is hal” ebbe a filozófiába. Abba a filozófiába tehát - Kierkegaard-t magát parafrazálva - melyről életünk végén derül csak ki, hogy valóban „halálos” volt, szemben a mindennapiság azon halálosnak tetsző betegségeivel, melyekbe minden látszat ellenére nem lehet belehalni, hiszen nem vet véget az életnek, azon egyszerű okból, hogy sokszor nincs minek véget vetnie. Ez az élet igazi tragikuma és egyben utolsó tanúsága. Számára ez olyan betegség, melyből kigyógyulni lehetetlen.

         Nem tehetjük meg tehát, hogy Kierkegaard filozófiáját illetően ne foglalkoznánk személyével, életével, ne próbálnánk ezt az ízig-vérig korára reflektáltan élő embert, mint embert megérteni, és ezt a meglehetősen szenzitív személyiséget szellemi környezetében elhelyezni. Nem tehetjük meg, hogy Kierkegaard tevékenységét valamely, manapság népszerű fantáziátlan szövegértelmezés prekoncepciójának vetjük alá. Ugyanakkor persze azt sem tehetjük meg, hogy gondolkodását közvetlenül biográfiai adatokból értelmezzük. Ha például ismerjük jegyességének történetét, ebből már tudni véljük, mit jelent a csábítás esztétikai érvénye. De óvatosan kell bánnunk azokkal az értelmezésekkel is, amelyek csak a textusra koncentrálva, pszichológiai, szociológiai vagy akár pedagógiai értelemre szűkítik le a tanait. Hiszen magát Kierkegaard-t is egy sajátos ambiguitás jellemzi, mely nem vár, és nem is enged feltétlen feltárulkozást. Legkevésbé feltétlen megfejtést. Ezért jelen esetben a biográfia, nem puszta élet-leírás, ismertetés, még kevésbe abból táplálkozó megértés, hanem kísérlet a személyiség megszólaltatására, az a szemléleti mód, mely egységben látja – Kierkegaard szemléletének megfelelően – a megszólalást és a megszólalót, az írást és az írót. Bio-gráfia (bio-graf¹) a szó azon értelmében, ahogy a szöveg magát a szerzőt jelenti, azt a szerzőt, akinek életében az írás mindennél fontosabb tevékenységet jelentett. Ezzel együtt minden olyan magyarázat, mely csak egyikre (vagy a szöveg, vagy csak az élettörténet) koncentrál, eleve értelmetlen marad, hacsak nem próbál meg, önnön fantáziátlanságát elrejtve, valami szokatlant, meghökkentőt mondani. 

Bio-gráfia – abban az értelemben is, ahogy az élet magát a művet jelenti. Vagy az élet és én folyamatos egymásba íródását, a megkülönböztetetlen megkülönböztetését. És philo-sophia – abban az értelemben, ahogy a személyben a bölcsesség szeretete olyan kiapadhatatlan forrásra talál, amelyet az emberi élet végessége csak látszólag tud elrekeszteni.

A szöveg maga az élő személy, a vitális személyiség – vagy fordítva. Paul Ricouer-nek feltétlenül igaza van abban, hogy a szövegekkel kell kezdeni, és lehetőleg a szövegtől kell eljutni az életig. De lehet-e ebben az esetben egyáltalán másképp csinálni? Mennyire sekélyes, ha csak az élettörténéseiből utalunk közvetlenül a filozófiájára, ahogy például számos esetben előfordul. Értelmetlenség.  A biográfia nálam a „szövegben” „élő”, pontosabban a szövegben megszülető személyt jelenti, azaz nemcsak a szöveget és nemcsak a személyt. Hiszen senkinek sem játszott oly nagy szerepet az életében az írás, a toll, az íróállvány, a papír, a tinta stb., mint Kierkegaard életében. A filozófiai zseni és a grafomán jól megfért egymással. Hiszen nagyjából kb. tizenöt évről van szó és több tucat írásról.(!) Műveiben Kierkegaard maga dolgoz fel olyan eseményeket, történéseket, melyek élete legszemélyesebb dolgaihoz kötődnek, legtitkosabb érzéseit tárva ezzel elénk, azzal együtt, hogy természetesen nem kell mindent készpénznek vennünk. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy gondolkodását nem szabad egységes rendszerként kezelni, mert ahogy  Bruce Kirmmse is megjegyzi: Kierkegaard „nem hagy maga után sem visszaemlékezést, sem önéletrajzot”, bár egész életműve tulajdonképpen önmagáról szól. Ez az igazi „ön-élet-rajz”. Ugyanakkor ezzel egyet jelent filozófiája, és ez teszi életét nyitott könyvvé olvasói számára, s talán ennek is köszönhető az a roppant népszerűség, amelyet műveivel elért olvasói körében, igaz, csak halála után. Hiszen ki gondolná azt, hogy a német idealizmus gondolkodói mögött a személyiséget keresse, az élő egzisztenciát, azt, ami Kierkegaard vagy Nietzsche esetében nem is lehet kérdés. Kierkegaard nem az a szenvedélytelen, hideg fejjel gondolkodó, aki százszor is megfontolja, hogy mit ad és mit nem ad közre magáról. Nem az, aki már életében alakítani kívánja a későbbi korok biográfiáját, és végképp nem az, aki azért, hogy eszméinek megfelelő foglalatot keressen, hajlandó lenne lemondani különböző emberi kapcsolatról. Kierkegaard egy romantika jegyében fogant személyiség, érzései és élete emocionálisan átélt, mondhatnánk klasszikusan romantikus alkat, aki nem tűr semmiféle általánosítást - s ez igaz a filozófia német idealizmus utáni korszakára nézve is. Egy olyan korszakra, amely Szókratész korával abban is hasonlóságot mutat, hogy bár talán tovább él az utókorban, és talán ugyanúgy megvan az utána vágyódás, de nem tér vissza soha többé. 

Ez a könyv ezért bevallottan inkább egy szubjektív utánérzés, értelmezés. Nem kíván mást, mint egy szempontból egy filozófiai szituációt, egy embert láttatni, akinek ha minden gondolatával nem is ért egyet (leginkább egyes hittételeivel, amelyeket főként „épületes” vagy „építő” beszédeiben, illetve konkrétan a keresztény hitről írott írásaiban fogalmaz meg), de mint filozófiailag koherens látásmódot, önmagához közelállónak talál. Mert ahogy Ernst Cassirer egy Kantról szóló munkájában írja: „Hisz bárki nagy gondolkodó életének ábrázolásában a lényegbevágó feladat: végigkövetni, miként forr össze mind szorosabban művével az individualitás, látszólag alámerülve a műben, és miként őrzi meg mégis az individualitás szellemi alapvonásait, melyek épp a műnek köszönhetően tisztázódhatnak és válnak láthatóvá.” Majd nagyon őszintén és tisztességesen hozzáteszi: „Élet és mű teljes és hibátlan kibontakozása, ahogy az a szerencsés nagyoknak megadatik, Kantnak nem jutott osztályrészül.” (Persze Kant helyett szinte bárki mást megnevezhetett volna.)  Kierkegaard-nak ezzel szemben igen, neki élet és mű egybefonódása osztályrészül jutott, ő hát a kevesek közé tartozik, de hogy ettől szerencsésebb lett volna, azt kötve hiszem. 

Ez az írás még nem kíván tehát örökérvényű – elcsépelt kifejezéssel élve – „objektív”, mindenben valósághű (mi az?) értelmezést adni, sőt talán sokszor ezt a helyzetet apropónak használja arra, hogy egyszerűen csak véleményt alkosson, sőt elsődlegesen ezt tegye; diskurzust folytasson, fenntartva magának azt a jogot, hogy esetleg nincs igaza. De talán éppen Kierkegaard szellemétől tér el az, aki nem így akar szólni róla.