Kép és mítosz. A mitológia esztétikája

2015-10-28 / Dr. Gyenge Zoltán

A művészet születése

2014-01-19 / Dr. Gyenge Zoltán

Teljes publikáció az MTMT honlapján

2013-02-08 / Dr. Gyenge Zoltán

Szegedi Tudományegyetem, Filozófia Tanszék

2013-02-17 / Dr. Gyenge Zoltán

Az egzisztencia évszázada

Ez a kötet kísérlet. Kísérlet, azaz inkább egy kísérlet dokumentálása, amelynek anyagát az elmúlt és idei év, részben még nem publikált írásai jelentik. Nem is akar egységes könyv lenni. Ugyanakkor olyan írások kaptak helyt benne, amelyek valahogy egybetartanak, valamilyen egységes hangot próbálnak ki, persze több-kevesebb sikerrel. „Experimentális kísérlet” – azaz kísérlet a kísérletezésre, egyfajta kihívás, vagy inkább megfelelés, szánalmas próbálkozás akkor, amikor az írás és olvasás helye és szerepe egyre bizonytalanabb, amikor a kultúrát inkább csak ergonómiai értelemben használják, amikor az információ áradatban lassan-lassan eltűnik a szó. Kérdezzük, nem tudjuk: hogyan kellene olvasni, hogy a megértés minél biztosabb legyen, hogy a biztos ne csak magamutogatásnak látsszék, hogy a bizonytalan ne legyen szidalomszó, vagy szégyellni való gondolati hiátus, amelyet aztán megpróbálunk magabiztosan egy-egy szórvány életű, divatosnak látszó irányzat palástja mögé rejteni. 

Az itt közölt írások szövegekben feltűnő alakok, barátok és ellenségek, akiket lehet szeretni, de ugyanígy lehet nem szeretni. Gyűlölni is lehet, de az inkább a végtelen emberi gyengeség jele, hisz a gyűlölet azt minősíti elsősorban, aki gyűlöl, és nem azt, akit gyűlölnek. Ha jól belegondolunk sok más emberi érzelemre nézve is igaz lehet. Higgyünk Senecának! Főként akkor, amikor az a sztoikus nyugalom semmivé foszlott, amivel a világ külső impasszibilis közönyét ki lehetett zárni. Amikor az ide-oda cikázás közepette az is semmivé foszlik, ami eddig biztos pontnak látszott. Amikor már semmi sem látszik biztosnak. Amikor már semmi sincs. Amikor már a semmi van.

Az gondolatok néha önálló életre kelnek. Az írásban talált élvezet eltűnik, helyette sokszor egy permanens kínlódás érződik, amiben egy-egy támasztékot kell keresnünk. Kierkegaard, Nietzsche, Schelling, Hegel vagy Jacobi, de ugyanígy Hölderlin, Novalis – csak hogy a leggyakrabban a szövegekben előforduló neveket említsem – olyan pontokat jelölnek, amelyek bevallottan egyfajta olyan sort képeznek, ahol a mérték hasonlónak látszik, ahol a világ egészben eltűnő egyes ember még valamilyen lényegi tényezőt akar jelenteni még akkor is, ha ezek a sort képező monaszok (vö. Leibniz: minden „monas” egyben az „universum” kicsiny mása) egymás mellé állítása teljesen öntörvényűnek látszik. Ahol egyáltalán van mérték. A szöveg ugyanakkor maga is öntörvényű annyiban, amennyiben önálló életre képes, önállóan él, lélegzik, táplálkozik, néha az olvasó vérét szívja, néha táplálék nélkül is elél, néha mindent, olykor semmit sem kíván magának. 

A szöveg egyszerre „én”, és egyszerre „más”. Szegény Gorgiasz, mennyire igaza volt a megértéssel és meg nem értéssel kapcsolatban! Ezek a szövegek támasztékot jelentenek egymás számára. Négy, egymástól jól elkülöníthető formában: a személyes vonatkozások kiegészítik a még személyesebbeket. Szólni akarnak néhány filozófus kapcsán (Schelling, Kierkegaard, Nietzsche) a gondolkodás értelméről, szólni akarnak magáról a filozófiáról és a megszólalás értelméről, ill.  annak helyéről és realitásáról abban a világban, amely hol jobban, hol kevéssé érdeklődik ezek után; és végül két személyes élményről (amihez senkinek semmi köze!), két olyan személy kapcsán, akiknek bevallottan döntő hatásuk volt, a fent említett filozófusok és költők mellett, a szövegek értelmi szerzőjére. A kierkegaard-i „Utóhang” pedig egy olyan lezárást jelent, amely legalább annyira megelőlegezés, vagy ígéret arra, hogy ez a folyamat soha le nem zárható, hiszen korunk számos „aktuális” vagy „divatos” eszmekísérletei mellett az olyan avitt, letűnt kérdések, mint az egzisztencia, és annak helye az őt körülvevő külsőben továbbra is érdekes marad.

 Mert az egzisztencia évszázada – legyen bár a nevét magába involváló „izmus” XX. századi jelenség – igazán a XIX. század volt, még akkor is, ha magát ezt a kifejezést (talán Schellinget és Kierkegaard-t kivéve) csak szórványosan használta.

 Gyenge Zoltán: Az egzisztencializmus évszázada, Veszprém: HTA, 2001.pp.204.